Nagy volt az öröm és boldogság, hogy februárban ismét a Vajdaságban járhattam. Egy nagyszerű csapat jött össze, egy nem mindennapi hétvégére. Célkeresztben a vajdasági magyarok egyik központja, Szabadka volt, majd onnan várt még ránk egy hamisíthatatlan kun-magyar disznóvágás, Bácsfeketehegyen. De ne siessünk előre, menjünk szépen sorba!
Az indulás egy nem várt kellemetlenséggel kezdődött. Kiderült, hogy az egyik utas kisfiának lejárt a személyi igazolványa. Ettől függetlenül nem hagytunk otthon senkit, gondoltuk megpróbáljuk valahogy átcsempészni a csapat legkisebb tagját a határon. Hát ez az ötlet nagyon nem jött össze. Próbáltunk kamu szöveget beadni a szerb határellenőröknek, de nem hatotta meg őket. Három átkelőnél próbálkoztunk, még az is megfordult a fejünkben, hogy letakarjuk a srácot egy pokróccal az autó csomagtartójában, de utólag ezt mi sem vállaltuk be. Fájó szívvel, de Szegeden el kellett búcsúznunk az anyukától és két kisfiától. Frusztráltak voltunk, mert a magyar oldalon egy gyors ügyintézéssel meg lehetett volna oldani a problémánkat, de a bürokrácia sajnos közbeszólt. Még mi a határon vesztegeltünk, addig a csapat másik fele legalább Zvonko Bogdan palicsi borászatánál leguríthatott pár pohár jó minőségű bort. Ott találkoztunk velük, majd utunk a palicsi Női strandra vezetett. Egy kis séta a tó környékén, majd Szabadkára érve a szállásunkat is elfoglalhattuk.
Szabadkán volt idő még az esti buli előtt egyet korzózni. A belvárosa nagyon hangulatos, tele egyedi építésű épületekkel – Városháza, Raichle-palota, Zsinagóga. A legnagyobb élményem még is egy közértben volt. Vettünk pár üveg bort az estéhez, mire a kasszánál kiderült, hogy az egyik ott dolgozó egy vajdasági szlovák férfi. Rendesen csillogott a szeme a boldogságtól, hogy végre egy olyan emberrel beszélhet anyanyelvén, aki Szlovákiából érkezett. A pár perces beszélgetés alatt elmondta, hogy a nagyszülei Nagyszombat (Trnava) mellől származtak el és költöztek Szabadkára. Megköszönte, hogy beszélhetett velem és a legjobbakat kívánta nekünk. Ezután egy kisebb borozgatás után a szabadkai éjszakában egy nagyot buliztunk, hogy aztán másnap Bácsfeketehegy felé vegyük az irányt.
A helyiek Kórizs Józsi vezetésével már vártak minket. Szegény disznó, ha tudta volna volna mi vár rá, nem lett volna olyan nyugodt. Szerencsére nem szenvedett sokat. Maga a feldolgozása is élményszámba ment nálam. Mielőtt nekiláttunk volna a szőre eltávolításának egy erre kialakított speciális “harang˝ kaparóval, előtte felhajtottunk pár pohár nagyon jó minőségű hazai pálinkát – volt meggyes, barackos és szilvás. Jó tejfölös lángos, sajttal megszórva, hozzá kisérőnek meggypálinka – ez volt a nyerő kombináció. Közben megtanulhattuk, hogyan kell malacot perzselni úgynevezett szalmatechnika segítségével, helyi történeteket hallgattunk, egyszóval vidáman és hangulatosan dolgoztuk fel a másnapi kajánkat. Akinek volt ereje az körbejárhatta a falut és tudhatott meg történeteket Bácsfeketehegyről. Nálam addigra a meggypálinka elvégezte feladatát. Egy pár órás filmszakadás után arra eszméltem, hogy már este van. Nehezen, de eltalátunk a szállásunkra.
A vasárnapi reggel szétcsúszva kezdődött. Ráadásul valahogy éjjelre kifelejtették a fűtést a szobákból, így az éjszakát kabátostul aludtuk végig. Bőséges reggeli várt ránk – kolbász, hurka, tepertő, szalonna, sajtok, savanyúságok sokasága. Kár, hogy a gyomromon csak száraz kenyér csúszott le. Sebaj, azért haza eltettem egy méteres rúdkolbászt és egy liter meggypálinkát.
Mennünk kellett sajnos tovább, de az biztos, hogy Kórizs Józsiéknál olyan vendégszeretet tapasztaltunk, ahol ritkán máshol kapni. Van olyan érzésem, hogy nem kell sokat várni arra, hogy újra a Vajdaságban malackodjunk.
Visszafelé megálltunk Szegeden, az Anna Fürdőben is. Két óra alatt jól kiásztattuk magunkat, majd a szaunában levezettük a hétvége fáradalmait. A szegedi kitérőnket egy vacsorával zártuk, hogy aztán onnan Budapest felé vegyük az irányt.