Miért írtam, hogy egy álom beteljesülése? Az elmúlt években legalább kétszer megcéloztuk, hogy márpedig Sarajevo nekünk kijár. Füstbe ment terv volt az egész. Mindig valami közbevágott, de idén ránk mosolygott a szerencse. Most éltünk a lehetőséggel!

Sarajevóba az érkezés számomra nem volt leányálom. Tömören, a leparkolást meg se vártam egyből megcéloztam a hotel WCjét. Én már a szerpentineken éreztem, hogy a trebinjei húsleves és tiramsiu kombinációja katasztrófához fog vezetni. Majd míg parkoltunk és foglaltunk, addig én fejetlen csirkeként rohantam fel és le, hogy adják már oda a szobakulcsot. Évi, a szobatársam is majdnem becsinált, csak ő a röhögéstől. Míg én a fürdőszobában erőlködtem, addig ő kint a szobában nyerített rajtam. Ez egy tipikusan szar ügy volt.

Az első sarajevói esténk ezen jelenetek után már kellemesebben telt. A szállásunk a Baščaršiján, a város történelmi központjában volt. Éhesek voltunk, de márkánk nem volt nálunk. Váltottunk lóvét, egy kicsit szétnézelődtünk, majd a csapat kettévált. Mi az esti sétát folytattuk, a társaság fele pedig elment kajálni. Persze mi is ettünk a városi bóklászás után, sőt a nagy véletlenbe a többieket is megtaláltuk. Az étterem tulaja mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat. Nem csodálom, hiszen jó kis summát hagytunk ott kb. 150 eurót. A pasas mindenkivel kezet fogott, szerintem azóta magyarul is megtanult.

A másnap teljes egészében Sarajevo körül mozgott. Egy tradíciós bosnyák kávé után, a társaság egyik fele úgy döntött, hogy elmegy a helyi strandra kiásztatni az elmúlt napok fáradalmait, míg mi abban maradtunk, hogy ha már itt vagyunk, akkor ismerjük meg minél jobban a várost. Az egész napot végiggyalogoltuk. Beültünk Sarajevó sörgyárának éttermébe, mondván itt fogjuk inni az ország legjobb sörét. A sör még ízileg elment, sőt a hely nagyon jól be volt rendezve, csak az a pincér aki kiszolgált minket aroganciából és bunkóságból Oscar-díjat érdemelt volna. Flegmán kihozta a piákat, majd a számlát az asztalra csapta. Természetesen a nímand borravalót nem kapott.

A nap másik fele még hátra volt. Végigmentünk az összes fontos belvárosi látnivalókon. Miközben a sarajevói katedrálist méregetem a szememmel, odalépett hozzám egy fószer és kérdezte: Felvidékről vagy? Hirtelen nem tudtam, honnan tudja ezt, majd feleszméltem, hiszen a “csavargós” pólónk aznap rajtam feszített. Az egyik helyi turisztikai cégnek dolgozott és buszos városnézős programokat értékesített. Családi szálak fűzték őt Magyarországhoz, így a nyelvvel sem volt gondja. A többiek addigra beértek engem, majd mondtuk neki, hogy inkább gyalog akarjuk felfedezni a várost. Harag nem volt, kellemesen elköszöntünk egymástól.

A neheze csak most jött. A fejünkbe vettük, hogy elsétálunk a város legmagasabb épületéhez, hogy a tetejéről csodáljuk a panorámát. A GPS össze-vissza vezetett minket. Dimbes-dombos utcákon mentünk végig, lépcsőztünk, kétszer eltévedtünk, de az épület sehol. Ráadásul dög meleg volt, ami nem könnyített a helyzetünkön. Nagy erőfeszítések árán, de megérkeztünk a helyszínre. Fizetni kellett azért, hogy felmehessünk a toronyépület tetejére. A pénzekkel úgy voltunk, hogy valakinél csak márka volt, vagy euró, esetleg bankkártya. A recepción abszolút kedvesek és segítőkészek voltak. A portás fickó a kártyájával felvitt minket egyszerre, majd elintézte azzal, hogy majd dobjuk össze belépődíjat, miután végeztünk itt. A bunkó pincér után kész felüdülés volt ez a szituáció. A panoráma tényleg csodás volt. Fentről megállapítottuk, hogy jó nagy kerülővel kerültünk ide, de legalább láttuk, hogy merre a legegyszerűbb visszasétálni a Baščaršija negyedébe.

Szokásomhoz híven ismét elkallódtam. Hajlamos vagyok ilyen húzásokra, hogy egy kis időre magam legyek. Leültem az egyik cukrászda elé, kikértem a trilecémet és majszolása közben a helyieket figyeltem. A terek, kávézók, cukrászdák és éttermek megtelve emberekkel. Nyüzsgés és élet ezerrel. A Petiék sem unatkoztak. Ők a vizipipálás örömeiben merültek el, bár mint utólag megtudtam ott is egy díjnyertes bunkó kiszolgáló volt. Gyorsan elszívták a pipát és léptek is tovább. Estére a banda már újra együtt volt. Az este legnagyobb élménye a muszlim hívők imádkozása volt a mecsetben éjjel. Az udvarban történt, ezért az egészet tulajdonképpen végignézhettük. Furcsa érzés volt, hogy tulajdonképpen ott állsz és leskelődsz a rácsokon keresztül, ezáltal részese leszel az imádkozók legszentebb és legmeghittebb pillanatainak. Hihetetlen fegyelemmel, szinkronban és átéléssel végezték a dolgukat. A szépsége a dolognak az volt, hogy senkit sem zavart a másik, a különbözőség természetes volt, nem pedig negatívum.

Az utolsó sarajevói napunkra is tartogattunk magunknak programokat. A reggeli kávé és süti adagunk után ami persze nem maradhatott röhögés nélkül, mivel mint minden nagyvárosban itt is megfordul mindenféle ember. A mi esetünkben a röhögés tárgya egy fura rongyokba öltözött kínai turista volt, aki Peti szerint valami zsákot húzott csak magára. Persze ezt a maga vicces szövegével adta elő. A helyszíneket már kocsikkal közelítettük meg. Először az egykori téli olimpia egyik helyszínét, pontosabban a bobpályát céloztuk be. Szuper kis időutazás volt, a természet kezelésbe vette a bobpályát, graffitik végig ott, ahol egykor olimpiai versenyt rendeztek. A kajálást most sem hanyagoltuk el. Benyomtam az utolsó trilecémet, majd volt még annyi időnk, hogy benézzünk a Hadtörténeti Múzeumba is. Onnan vele szembe már a reptér volt. Sajnos mennünk kellett. Kora estére már Budapesten voltunk. Könnyes búcsúk és puszik után mindenki ment a saját útjára.

Borka Zoltán
Sárik Éva, Kádek Péter, Kázmér Miklós, Rybár Patrik

Címkék: balkán, baščaršija, bobpálya, Bosznia-Hercegovina, bosznia-trip, felhőkarcoló, hívők, hőség, sarajevo, sörgyár, trilece, vizipipa