Neked mi jut eszedbe Pakisztán hallatán?

Mondjuk az önzetlen vendégszeretet? Az összetartó családi idill és annak éjszakába nyúló nevetgélései? Netán egy naplementi tevegelés a tengerparton? Vagy káprázatos esküvős nagyestélyik? És mit szólnál az országhoz, mint kirándulási desztinációhoz?

Na, ne is nevettesselek ki, ugye?

Nagyjából hasonló reakciókat kaptam én is, amikor beavattam roppant spontán ötletembe a szűk ismerősi körömet. A bőröndömet telepakoltam egyszerű, hétköznapi holmikkal, mégse legyek túl kirívó szőke európaiként egy fejlődő országban. Nagy öngól volt ez ám!

Anil Vatwani, a pakisztáni jóbarátom, akivel Indonéziában ismerkedtem meg egy AIESEC környezetvédelmi önkéntesprogram alkalmával, tavasszal egy Messenger üzenetet küldött nekem, melyben örömmel újságolta, hogy megnősül és szívélyesen lát a decemberi esküvői ceremónián. Gratulációval viszonoztam a kedves üzenetet és semmi egyéb fontosságot nem tulajdonítottam a dolognak. A nyári eljegyzésüket követve újból felmerült a téma, miszerint ő tényleg komolyan gondolta a meghívást és sok szeretettel vár. Ekkor már egy kis bogarat ültetve a fülembe, át is röppent az agyamon, mi lenne, ha tényleg belevágnék ebbe a kalandba és ellátogatnék Pakisztánba, az öt napos hindu esküvői ceremóniára. Repjegy megvesz, vízum elintéz és azon kaptam a fejem, hogy a budapesti reptéren búcsúzom a szüleimtől, akik szegények hideget-meleget egyaránt kaptak, hogy el mertek engedni erre a viszonylag nem hétköznapi kiruccanásra. Ugyanis mindenki a közeli környezetünkben meg volt róla győződve, hogy vagy tevéért vagy rosszabb esetben pár tehénért eladnak engem, ha pedig mégsem, akkor tuti kizárólag csak a szerveim kerülnek haza valami szatyorban. Brutál nagy meglepetésükre épségben és egészben hazajöttem, életem eddigi legkalandosabb élményeivel karöltve. De ne szaladjunk így előre!

Egy teljesen más világ tárulkozott ki előttem, melyet ízig-vérig át tudtam élni annak köszönhetően, hogy a lagzis háznál laktam és minden tevékenységből aktívan kivettem a részem.

Az odaút gördülékenyen ment. Az isztanbuli reptéren a csatlakozásra várva megismerkedtem egy pakisztáni sráccal, aki Budapesten tanult és épp hazalátogatóba utazott. Mondanom sem kell, eléggé nagy meglepetésként érte, amikor beszámoltam neki úti célom miértjéről, ami bennem még nagyobb kalandvágyat keltett, hogy ténylegesen ledöntsek az országukról alkotott mindennemű negatív sztereotípiát.

A röpke 12 órás repülőút után a tengerparti Karachiban landoltam, ahol nagy meglepetésemre a kicsekkolás, bőröndfelvétel európai reptereket megszégyenítő gyorsasággal ment. Egy röpke vízum és útlevél ellenőrzés és már toltam is a kijárat felé a csomagomat. Mielőtt kiértem, gyorsan feldobtam egy kendőt a fejemre, igyekeztem beolvadni a keleti kultúrába. Egyszer csak nagy szaladás felém és átölel a négy éve nem látott barátnőm, Qurat, akivel úgyszintén Indonéziában ismerkedtem meg. Hihetetlen jó érzés volt. Nála töltöttem az első napot. Miután hazaértünk, ők muszlim vallásukhoz híven elvégezték a reggeli imát és leültünk reggelizni. A tradicionális pakisztáni reggeli az omlett volt, melyhez a jellegzetes parathaból (laskához hasonló tészta) csíptünk minden falathoz egy darabot. Megjegyzem, főként kézzel folytak az étkezések, kést és villát egyszerre ritkán láttam a kezükben.

Reggeli után Qurattal és testvéreivel bevettük a majd 15 milliós Karachit. Bebarangoltuk a helyi piacokat, kóstoltunk néhány ínyencséget, vettünk pár csecsebecse apróságot, majd leültünk egy jó kis tejes fekete teára, ahol átcsevegtük kivel mi történt az elmúlt évek során. Quratnak a szülei már kiválasztották a jövendőbelit, akivel a nyáron meg is történt az eljegyzési ceremónia és lassan a lakodalomra is sor kerül. Muszlim elrendezett házasság esetén a szülők választanak a gyerekeiknek társat és az ifjú pár az eljegyzési ceremónián kívül nem randizgathat egymással. Ekkor azért nyeltem egy nagyot, de ahogy kicsit mélyebben beleláttam az életformájukba, a helyi szokásokba és a mindennapokba, annyira nem tűnt szörnyűnek a gondolat, sőt, meg is barátkoztam vele.

Este megérkezett értem Karachiba a vőlegény, majd pár órás autózás után megérkeztünk a menyasszony, Nanita családjához Hyderabadba. Óriási terülj terülj asztalkámmal várt az egész család és a finom vacsi után éjszakába nyúlt a csajos traccsparty. Furcsállottam a késői vacsora és lefekvés idejét, kiderült azonban, hogy későn fekvő, későn kelő a napi rutinjuk, amihez nem volt nehéz a későbbiekben hozzászokni.

Másnap újabb pár órás utazás után végre személyesen gratulálhattam Shahdadpurban a vőlegény örömszüleinek, akik már a küszöbön vártak és fogadtak a hagyományos hindu garlanddal (nyakfüzér).

A szívélyes fogadtatásnak köszönhetően nagyon könnyen akklimatizálódtam és beilleszkedtem a családba, ahol a többség jól beszélt angolul. Igyekeztem én is elsajátítani a Szindh régió nyelvét, a szindhit. Másnap már ment mint a karikacsapás a hindu üdvözlés, „namasté”.

Érdekes és különleges volt egy nap különbséggel a muszlimtól teljesen más vallást is megismerni, mivel Pakisztán csupán 1,5-2%-a hindu vallású és én épp egy ilyen ceremóniába csöppentem. A hindu nők a muszlimoktól eltérően nem takarják be a fejüket, a hajukat, sőt a ruházkodásuk is eltér. A hölgyek általában lenge nadrágot és tunikaszerű fölsőt viselnek az elengedhetetlen dupattával, hosszú kendővel. A férfiak viselete a kurta, egy térdig érő ing bő nadrággal. Az ékszerek, kiegészítők iránt keleten is nagy a szerelem.

Anilnak hat nővére van, így a lakodalmi szettjeim kiválogatásában nagy segítségemre voltak és együtt válogattunk a szebbnél szebb ruhaköltemények között. Természetesen az öt különböző napra öt különböző ruha kellett. Én egy percig sem ellenkeztem.

Csütörtökön este a „szűk” családnak volt egy kis bemelegítő buli. A házuk előtt az utcán az esküvő idejére egy óriási sátor kerekedett, itt szórakozott a násznép. Ettünk, ittunk (nem ittunk, mivel a kultúrájukból adódóan alkoholt nem fogyasztanak), jót mulattunk.

Másnap „reggel”, akarom mondani dél tájt arra ébredtünk, hogy nagy a zenebona odalent. Gyorsan összekaptam magam, semmiről nem akartam lemaradni es lesurrantam. Egy helyi kis zenekar jött a lakodalmas házhoz és mindenféle tradicionális hangszeren köszöntötték a vőlegényt és a násznépet.

Minden reggel más köszöntők érkeztek és énekkel, tánccal szórakoztattak bennünket, amit mi természetesen aprópénzzel jutalmaztunk.

A menyegzőt megelőző este, azaz a péntek, a Mehndi este. Erre a vőlegény részéről csak a hölgyek hivatalosak. Több száz hölgy érkezett szebbnél szebb ruhakölteményekben, ahol együtt táncoltunk, mulattunk, szórakoztunk. Az esti szertartás előtt mindenki elkészíttette a szebbnél szebb mehndi (henna) alkotásokat a karjára, lábára vagy akár a vállára. A mehndiket a szomszéd lányok készítették szabadkézzel, melyet meg kellett várni, hogy rászáradjon a bőrre majd ledörzsölni vagy lemosni a fölösleges festéket. Egy kis ízelítő az alkotásokból:

Amiért itthon mindannyian a kezeinket összetehetjük, az az iható csapvíz. Óriási érték. Nos, náluk nem iható a csapvíz, sőt, nem helyinek a házban levő ballonos vízadagoló vizét sem ajánlott inni. Így utólag már én is okos vagyok. Ott viszont pont kapóra az esküvő napján kapott el engem és a Kanadából érkezett vendéget a gyomorrontás. Mivel itthonról jó kis hazait sajnos nem vittem, így a kinti csodapraktikákkal kellett beérnem és onnantól kezdve csak palackozott ásványvizet, banánt és rizskását volt szabad ennem. Annyira ettől nem rettentem meg, mivel alapjáraton szörnyű csípősen és olajosan főznek.

A szombat délután nagy sürgés-forgással telt. A lányok jöttek-mentek a szépségszalonból; frizura, smink, szőrtelenítés, hogy minden tipp-topp legyen. Miután mindenki elkészült, röpke kétórás késésben este 10 óra tájékán el is indultunk a helyi esküvői terembe, ahol a vendégsereg várva várta az eseményeket. Az ifjú pár egy élővirágból aranzsált folyosón át motoron robogott be a terembe. Majd mindenki elfoglalta a helyét ki a földön, ki a kanapén, ki egy széken és kezdődhetett a tánc. Az estét az ifjú pár tánca nyitotta majd, majd a hagyományokhoz híven a násznép is kedveskedett az ifjú párnak különböző előre betanult koreográfiákkal. Ez a szokás nekem is nagyon tetszett, így Anil profi ritmusérzékkel rendelkező unokatestvérével, Rahullal begyakoroltuk a magyar csárdást és eljártuk a „Lakodalom van a mi utcákban…” nótára. Akkora sikere volt a közös számunknak, hogy a következő nap repetát kértek belőle. A hindu mulatozás merőben eltér az itthoni táncolási szokástól. Ugyanis férfiak és nők inkább szeparálva táncolnak, nő és férfi összekarolkozva együtt nagyon ritkán. Ezért is lehetett ennek a ropogós csárdásnak akkora sikere A táncolást a nagy lakoma és a fényképezkedési áradat követte. Ha valamibe, akkor a szelfikre, portréképekre vagy a lesifotókra való pózolásba igencsak bele lehet fáradni. És ezt a pontomat vendégsereg előszeretettel feszegette, hisz ki tudja lesz e még az életben alkalmuk testközelben találkozni egy európai fehérbőrű szőke külföldivel.

A szombati ceremóniára a menyasszony szülővárosába, Hyderabadba utaztunk. A menyasszony gyönyörű, viszont irtó nehéz piros színű menyasszonyi ruhát és rengeteg ékszert viselt. Minél nehezebb a ruha, annál értékesebb a menyasszony, tartja a szokás. Az este folyamán az ifjú pár különböző rituálékon vett részt a boldog, termékeny házasélet érdekében. Ezen estén érkezett a menyasszony először a vőlegényi házhoz. Megtörtént a nászajándékozás, legtöbb esetben aranyat vagy pénzt kapott az ifjú pár.

A hétfő este a vallási szertartás napja volt. Elutaztunk a hindu templomba, egy táncos, mulatós, dicsőítős ceremóniára. Azt hittem a pénteki fotómaratont nem lehet űberelni. Tévedtem. A templomba sacc per kábé ezer ember érkezett, s mihelyst vége lett a szertartásnak, elkezdtek az emberek megrohamozni engem egy fénykép, egy köszönés („hello sister”) vagy egy baráti ölelés érdekében. Akkora tömeg gyűlt össze körülöttem, hogy a biztonságiaknak fel kellett oszlatni őket, mondván, hogy ma már nincs több lehetőség fényképre. Nem könnyű a paparazzi életvitel, az tuti.

Az ötnapos dínomdánom után szomorú búcsút vettem a „pótcsaládomtól”, akik ilyen rövid idő alatt szinte családtaggá fogadtak. Egy élmény marad a lakodalom maraton minden egyes pillanata.

A kint létem utolsó napjait Karachiban, a barátnőmnél, Quratnál töltöttem. Rengeteg új élményben volt részem: egy nagy álmom, a tevegelés vált valóra a karachi tengerparton. Ellátogattuk továbbá Pakisztán alapítójának, Muhammad Ali Dzsinnah-nak a mauzóleumába is.

Nagyon gyorsan elrepült ez a tíz nap. Rengeteg új barátság kötődött nemzetiségtől, vallástól, bőrszíntől függetlenül, csak az emberi értékeken alapulva. Mert amikor személyes tapasztalatok alapján tudsz egy országot, kultúrát megismerni, akkor jössz rá igazán, hogy a média szennye mennyire elferdíti a valóságot.

Hazatértem óta napi szinten kapcsolatban vagyok a családtagokkal telefonon és a szociális médián keresztül, sőt, már tervezik a következő lagzit, ahová már mint fogadott családtag hivatalos is vagyok. Ezek az igazi emberi értékek, amiket az ember csak a szívében érez. Szóval zárszóként, ha egy dolgot elfogadsz tőlem, sose hidd el, amit mások mondanak, hanem menj és győződj meg róla saját szemeddel.

Nagy Annamária

Címkék: ázsia, barátság, csárdás, élmény, hindu, hindu esküvő, karachi, kultúra, lagzi, lakodalom, lakodalommaraton, muszlim, nagy utazás, önkéntesprogram, Pakisztán, tevegelés, világutazó