Számomra egyértelmű, hogy a 2016-os év legnagyobb dobása Koszovó volt. Pedig aztán az ember első hallásra nem sok jót hall az ottani politikai és etnikai helyzetről. A régió olyan, mint egy tűzfészek, ami bármikor lángba boríthat mindent. Természetesen a média is rátesz egy lapáttal, mondván nem ajánlatos az oda utazó számára. Egyszóval a körülöttem lévők értetlenül és kisebb iróniával fogadták, mikor bejelentettem, hogy már pedig én Koszovóból fogok bejelentkezni. Sőt, egyre jobban tetszett, hogy egy olyan régióba van lehetőségem eljutni, ahová még a globális turizmus nem tette be a lábát. Így aztán eredeti formában ismerhetem meg az ottani emberek életét. Ehhez olyan társak kellettek, akik már jártasak voltak alapból a balkáni kultúrában és azon belül Koszovóból. Így találtunk egymásra a Balkan Calling Egyesülettel, mely tagjai nyitottak minden kultúrára. Szintén személyes élményekből táplálkoznak és tapasztalnak. Október végére összeállt a csapat és belevágtunk a kalandba.

Két autóval indultunk. Az első autó tagjai egy nappal hamarabb indultak. Mi az éj leple alatt követtük őket. Hogy kényelmesebben teljen az út, egy finom kóser pálinkával indítottunk, mely megadta a hangulatot. Prokuplje városában egyesítettük erőinket, hogy aztán közösen lépjük át a szerb-koszovói határt. A határon nem volt semmi gond, kivéve, hogy a koszovói határellenőr szúrós tekintettel nézett rám, de aztán társaim mondták, hogy szintén magyar vagyok, függetlenül attól, hogy szlovák útlevéllel rendelkezem. Tudniillik Magyarország elismeri, míg Szlovákia nem Koszovó függetlenségét. Lehet ezért nem voltam számára annyira szimpatikus. Lényeg, hogy bejutottunk és nem állított meg senki abban, hogy Prishtinaba érjünk, mely egyben Koszovó fővárosa is. A koszovói oldalon eléggé érdekes momentumok fogadtak minket. Itt olyan dolgok találkoztak, melyeket mi a “fejlett civilizáció” nehezen tud egymás mellett elképzelni – legelésző tehenek a focipályán, kívülről bevakolatlan házak, egyszerűen csak azért, hogy ne kelljen nekik a ház után adót fizetni. Az örök kedvencem a villanypóznára felerősített kábelek és drótok kuszasága volt. Úgy voltam vele, hogy az albánok magasról tesznek a dolgok szépségére és annak karbantartására. Lényeg nekik, hogy lakható legyen és működjön.

Emlékezetes pillanat Prishtinaban az volt, mikor az Etnográfiai Múzeumban hallgattuk az idegenvezető szavait, ahogyan lelkesen beszél népe történelméről. Tőle tudtuk meg azt is, hogy a “ház a régiek szerint az Istené és a vendégé. De mivel a vendég az Isten, ezért mindennél előbbre való az ő jól tartása.” Ezt a fajta vendégszeretetet mindenkitől megkaptuk, legyen az szerb vagy albán, legyen neki pravoszláv vagy muszlim hite. Ami feltűnő volt még számomra, hogy az itt élők emberközpontúabbak, mint Európában máshol. Prishtina utcái, terei, piacai tele emberekkel és élettel, szó szerint pezsgett a város.

Kalandozásaink során olyan helyeket kerestünk fel szándékosan, melyek őszintén megmutatták Koszovó igazi és sokszínű arcát. Ilyen volt Prizren városa, amely külön beszámolót érdemel.
Voltunk Mamusa kicsiny városában, ahol színtiszta török közösség él. Az egyetlen megmaradt török település Koszovó területén (Koszovó évszázadokig az Oszmán Birodalom része volt). Egy finom török kávé a helyi bisztróban és frissebben éreztük magunkat. A helyiek közben úgy néztek minket, mintha égből pottyantunk volna oda. Nem is lepődtünk meg ezen, hiszen a nemzetközi turizmus még egész Koszovóban várat magára.

Velika Hoča településén is nagyjából ugyanez játszódott le, csak ott szerbek éltek, már aki, mivel sokan elmenekültek vagy eltűntek a háború alatt.

Rahovec és környékén belekóstolhattunk a helyi szőlőtermesztés világába. A vörösboraik nagyon zamatosak, mindenkinek ajánlani tudom. Vettem is pár üveggel belőle, gondoltam haza viszem és megkóstoltatom az otthoniakkal. Eléggé naív voltam, mert már az nap este elfogyott. Mindeközben öreg albán nagypapákkal fényképezkedtük, fejükön a tradicionális albán fejfedőikkel.

Ami nekem külön tetszett az Gjakova városképe. Oszmán stílusú házacskákkal szegélyzett bazársorokon sétálhattunk, ott ehettem meg eddigi egyik legjobb pljeskavicámat. A helyiek nem a Szulejmánt és a híradót nézik vagy a virtuális világukban élik ki magukat, hanem kimennek a városba és emberi kapcsolatot létesítenek. Ezt mi is a saját bőrünkön megtapasztalhattuk. A gjakovai korzón a helyiekkel szürcsölgettük a kávét és egyöntetűen megszavaztuk, hogy ezt a Koszovót nem is vademberek lakják, mint ahogy sokan mondják otthon.

A csapat legemlékezetesebb estéjét és éjszakáját Junik kicsiny városában töltötte. Itt megtapasztalhattuk, hogy milyen egy igazi albán kullában (tradicionális albán lakótorony) egy jót mulatni a helyiekkel. Élő albán zene alatt patakokban folyt a rakija (pálinka), bőségesen megterítve asztalunk mindenféle finomságokkal. Egyébként is, Koszovó nem vegánnak való vidék. Változatos fűszeres húsok, túrók, sajtok, saláták, pékáruk, sütemények és a kihagyhatatlan burek jellemzi az itteni konyhát.

A természetet sem hagytuk magára. A Rugova-völgy bámulatos volt a maga 25 km-es kanyonával. Friss levegő, szép vízesések mellett volt kis időnk megpihenni.

Eljutottunk a híres Dečani kolostorba is. Érdekesség, hogy a kolostort osztrák békefenntartó katonák őrzik, ráadásul útlevéllel kell rendelkezned, hogy belépj a kolostor területére. Fényképezni sem lehetett a tábla szerint, a háttérben pedig egy bőrkabátos szerb figyelte lépéseinket. Nagy örömömre pár képet titokban tudtam csinálni. Persze igyekeztem úgy tettetni magamat, mintha éppen telefonálnék valakivel. Megértem az itteniek óvatosságát is, hiszen durván húsz évvel ezelőtt itt komoly harcok voltak a szerbek és albánok között. Egyébként is a régiót a sötét múlt terhe nyomja, de szerencsére látni a fényt az alagút végén, lassan de nyitnak egymás felé az itt élő népek.

Élő példa Kosovska Mitrovica városa. Több ország azt tanácsolja utazóinak, hogy kerüljék el messziről a várost. Ehhez képest én úgy mozogtam a városban, mint egy helyi. Nyilván itt sem kolbászból van a kerítés, hiszen van mit behozni a gazdasági lemaradásukból, de jó volt látni, hogy legalább próbálnak kommunikálni és nyitni egymás felé.

A koszovói kalandunk sajnos a végéhez közeledett. Hazafelé még Kruševacban jót ettünk, hogy hazáig kibírjuk, mivel onnan egyenes út vezetett Budapestig.

Borka Zoltán
Borka Zoltán és Grancsai Attila

Címkék: balkán, gjakova, kosovska mitrovica, Koszovó, kulla, mamusa, prishtina, prizren, rahovec, rugova