Ha Párizs “megér egy misét”, akkor nálam Prizren, lehet akár maga a pápa is. Mondom úgy, hogy nem áll mögöttem fenyegetőzve senki az albán maffia közül, mondván, hogy csináljak itt most ingyen reklámot Prizrennek, amely egyben Koszovó kulturális fővárosa címét is viseli.

Hangulatával, élhetőségével és bájával örökre rabul ejti az odalátogató vendég szívét. Az eredetiség, ami nálam meghatározó volt Prizren esetében, hiszen még nem árasztotta el turista tömeg.

Miután Prishtinából megérkeztünk a prizreni szállásunkra, egyből nekiláttunk a várost felfedezni. Szerencsére többen közülünk már jártak a városban, így aztán otthonosan tudtunk mozogni egyes helyeken. Hogy azért szépek is legyünk, Csabával a “berlini nagykövetünkkel”, elmentünk egy borbélyhoz, hogy sűrű borostánktól megváljunk. Egy nagyon szimpatikus török srác, aki egyben értette a dolgát, teljesen profi munkát végzett az arcunkon. Látszott rajta, hogy érti a szakmáját, ráadásul még egy extra masszást is kaptunk, amiért összesen a borotválással együtt egy eurót kért el. Először azt hittem, hogy rosszul hallom a végösszeget, de aztán ott tudatosult bennem, hogy a koszovói árak a mi pénztárcánk vastagságához is nagyon barátságosak. Frissen borotvált arccal már vállalhatóak voltunk, a többiek a prizreni korzón bevártak, ahol már javában fogyasztották a török kávét és a koszovói capuccinót.

Napközben felkapaszkodtunk a Kalaja erődbe, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az egész városra. A háttérben hegyvonulatok magasodtak, alattunk a Bistrica folyócska szelte át a várost. Fenn a hegyen megtapasztalhattuk milyen mikor egy müezzin (imára hívó szöveg) szól, miközben ismét török kávé került a kezünk közé. Életemben nem ittam annyi kávét, mint azon a héten.

A városi sétánkon nem hagyhattuk ki a Mehmet pasa, valamint a Szinán pasa nagymecseteket sem. Prizrent több híd köti össze. Ezek közül a legszebb, még a török uralom alatt épült kőhíd. A híd körül mindig nagy a nyüzsgés, tele jól öltözött fiatalokkal. Az itteni fiatalság nagy számban képviselteti magát. Nem meglepő, hiszen Koszovó lakosságának fele 27 éven aluli. Nyilván benne van, hogy az idősebbek külföldön vállalnak munkát. A népesség ettől függetlenül növekszik, a házassági kedv pedig nagyon népszerű. Életemben nem láttam egy városban annyi esküvői ruha boltot, mint Prizrenben. Amúgy ezen nem csodálkoztam, mivel az itteni albán lányok nagyon szépek. A szépséghiba a történetben az, hogy idegenekkel nem állnak szóba. Tehát, ha egy szórakozóhelyen bepróbálkoznál náluk, akkor a legjobb esetben átnéznének rajtad és figyelembe se vennének vagy hívnák a bátyjukat, hogy jól beverjen egyet neked. Félreértés ne essék, nem beképzeltek, csak erkölcsösebbek, mint mi felénk. Tehát ha feleséget akarunk, akkor azt egy koszovói diszkóban nem találjuk meg. Mi sem találtuk meg, pedig pár pohár vörösbor és rakija után már elég jól beszéltük az albán nyelvet.

A másnap számomra nehezen kezdődött. Így is korán keltem és volt időm kisétálni a prizreni korzóra egy capuccinora. Kiültem vele a török kőhídra és próbáltam erőt venni magamon. Szerencsére a kávé jót tett az emésztésemnek és még a nap is kisütött. A város is éledezett és elkezdett szépen-lassan hömpölyögni a tömeg. Majd előkerült egy koreai turista is, aki szerintem azt sem tudta merre van, olyan értetlen arccal nézett össze-vissza. Biztos eltévedt, vagy egy tökös legény, aki a messzi Ázsiából eljött egész ide, mondhatni Európa egyik legeldugottabb helyére.

Legszívesebben még napokig maradtunk volna a városban, de szerencsére tartalmas programok vártak még ránk.

Borka Zoltán
Borka Zoltán és Grancsai Attila

Címkék: balkán, bistrica, kalaja, Koszovó, mehmet pasa, prizren