Mielőtt még berobbanánk a jordán köztudatba, érdemes pár sorban megemlítenem, honnét is jött az ötlet, hogy mi a Közel-Keleten fogunk az ammáni forgatagban élet-halál harcot vívni az arab sofőrőkkel vagy éppen az ázsiai turistaáradattal farkasszemet nézni.

Peti pajtásom, a “csavargók” repjegy – és szállásfoglalási maestroja jelzett felém, hogy Jordániába nagyon baráti áron vannak a repjegyek és bűn lenne nem kihasználni az alkalmat. Általában mi egy ilyen ziccert ritkán hagyunk ki. Ráadásul Attila, kedvenc külpolitikai szakértőnk is jött velünk, aki idén fogja átlépni a százas határt, ami az országok számát illeti. Jól is jöttek néha a tapasztalatai és meglátásai, a négynapos expedíciónk során. Indulás előtti este grundoltunk egy jót az Experience Balkan tagjaival, majd másnap kora reggel már a Liszt Ferenc Reptéren, az újonnan megnyílt Frei kávézóban lefetyeltük az ománi latténkat és a jemeni fűszeres mokkánkat. Vártunk, amíg elfogy az emberáradat a beszálló kapunál, mivel a helyfoglalásunkat a rendszer össze-vissza osztotta ki. Attila persze erre is tudta a megoldást, mint tapasztalt Ryanair specialista. Utolsónak kell felszállni, ilyenkor már mindegy minden alapon az utaskísérők azon vannak, hogy a lehető leggyorsabban ültessék le az utasokat. Nem nézik, hogy mennyi csomaggal mész, vagy éppen hová ülsz. Mi is így csináltuk, így találtunk is a második sorban annyi helyet, hogy egymás mellé tudjunk ülni.

Az odaút során megmosolyogtató volt, hogy az izraeli légtér felett végig jófiúként kellett ülni, ráadásul semmi kakálás és pisálás a wc-n, mert az izraeliek ezt is kiszúrják. Közben Attila mesélte az izraeli élményeit és tapasztalatait. Nevetve mondta hogyan faggatták őt arról, mit is keresett Iránban vagy éppen arról, hogy notebookjáról az ottani hatóságok mindent letöröltek. Azóta otthon porosodik az íróasztalán.

Jordániába vízum szükséges, amit bélyeg formájában belenyomnak az útleveledbe. Ott helyben kapod meg, a reptéri ellenőrzésénél, laza 40 jordán dínárért, ami átszámítva 50 euró. Persze az arab lehúzás, már a reptéren elkezdődött. A pofátlanok 60 euróért akartak nekünk beváltani 40 dínárt. Pénzt váltani nem érdemes, főleg ha forinttal érkezel. Ezt az öngyilkosságot bevállalta egy magyar csajszi az anyukájával, akik ott értetlenkedtek, hogy miért nem fogadnak el forintot a helyiek. Jó magyarok lévén kisegítettük őket, legalább a vízumra teljen nekik, a többit már ők oldották. Végül ezt egy ATM oldotta meg ahol “mindössze” 5 dínár volt a kezelési költség, ami hatfelé szétosztva nem egy nagy vagyon. Az autóbérlésnél kiújult a Sarajevo autóbérlési-szindrómánk. Itt a fószer el sem jött, akinél a kocsit béreltük. Hívtuk is a foglaláson lévő számot, ahol azt az utasítást kaptuk, hogy egy másik autóbérlő társaságnál kérjük meg a személyzetet, hívják fel nekünk Abdullah bácsit. Szerencsére a magyar leleményes és egy órára rá, már az ammáni sofőrökkel dudáltunk orrba-szájba. Peti, aki balkáni vezetési stílusát átkonvertálta a jordán utakra, ő élvezte végig a közlekedési banzájt. Én hátul ülve egy szót sem szóltam inkább, mert tudom hogyan vezet. Bezzeg Attila, nem egyszer betojva szólt mellettem, hogy ő még élni szeretne.

Ammán – Jordánia fővárosa – egy nagy káosz és bordel. A város urbanisztikus elrendezése is megérne egy kisebb tanulmányt. Minden hegyére-hátára építve, főleg a belváros azon részén, ahol a szállásunk volt. Mobil – és ruhaüzletekből annyi, mint csillag az égen. Valószínű az Európából összelopott telefonokat itt próbálják eladni. Higiéniára és a tisztaságra nem nagyon adnak. Egyszóval annyira putri, hogy már szép és kívánod, de ilyenkor döbben rá az ember és kezdi értékelni, hogy milyen jól is élünk mi idehaza.

Az első napunk egy kicsit esősre sikeredett. Kedvünket nem szegte az égi áldás, mivel nem tartott sokáig. Ammán esti nyüzsgése és az imára hívó szó, ami a hangszórókon árad ki, egyszerűen lenyűgöző. Késő estére fáradtan, de elégedetten dőltünk bele az ágyunkba.

Másnapi napirendi pontunk az ország egyik ókori különlegessége, Jerash városa volt. Jordánia fővárosából kijutni és bejutni nem egyszerű dolog. Rohadt nagy, rengeteg autóval és agresszív sofőrökkel. Az, hogy hány sávos az útszakasz, az éppen adott közlekedési szituáció határozza meg. Indexelés? Hírből sem ismerik! Dudálással jelzel, merre akarsz menni vagy éppen, ha előzni akarsz. Jerashba egészben és kocsihorpadások nélkül érkeztünk meg.

Az ókori komplexum csodálatos. Természetesen itt is fizetned kell, ha csodákat akarsz látni. 15 euróért megkapod, de garantálom, nem bánod meg! Rengeteg képet készítettünk. Bizniszeltem szír gyerekkel, Peti szokásosan felmászott lehetetlen helyekre, Attila pedig az ázsiai turistákat tanította fegyelemre. Arrogáns és pofátlan módon viselkednek, tisztelet a kivételnek. Ráadásul velük még lesz afférunk.

Annyira elfutott az idő, hogy Jézus Krisztus megkeresztelkedési helyét a következő napra kellett átütemezni, ami utólag jó döntésnek bizonyult. Napnyugtára verekedtük magunkat vissza Ammánba. A citadellára már zárás után érkeztünk, de a katonai egyenruhában flangáló őrrel megbeszéltük, hogy legalább tíz percre adjon szabad utat nekünk. Esti homályában pompásan mutatott Heraklész romos temploma, valamint a fényárban úszó belváros, egy kis imára hívó dallammal megspékelve.

A következő nap eléggé masszívra sikeredett. Tanulva az előző napból, korábban indultunk, hogy elkerüljük a dugókat. Többé-kevésbé sikerült is. Ekkor ismertük meg a város másik felét. Teljesen ámultunk, mikor a városi gettóból kiszabadulva palota nagyságú házak magasodtak ki a jordán földből, luxus autók és Miamiba illő utcák. Élvezet volt kocsikázni a környéken. Van itt pénz, csak nem ott, ahol a szállásunk található.

Délelőtt tízre már a jordán – izraeli határ mentén repesztettünk. A Jordán folyóhoz közeledve a természet zöldebb, éghajlata melegebb. Jézus Krisztus megkeresztelkedésének helyszíne védett terület. Külön autóbusszal vittek be minket, miután kifizettük a belépés árát, ami itt 12 euró. A jordán folyó az évszázadok alatt változtatva nyomvonalát, mára a jordán – izraeli, geopolitikailag érzékeny határát képezi. A bibliai történet szerint, ahol a megkeresztelkedés történt, ott már csak kiszáradt medret találsz. A folyó másik – izraeli – oldalán pancsoló keresztények élvezték a piszkos folyó vizét.

Fürdésre mi is ki voltunk éhezve. Szinte nyári idő volt, melyen ne csodálkozzunk, hiszen jóval a tengerszint alatt voltunk (-430m). Utunk a Holt-tenger felé vezetett. Itt is kimaxoltuk a dolgokat, ami a pénzügyi részét illeti. Ötcsillagos luxus szállodák strandjaira durván 30 eurót kértek el. Egy csóró csavargó ezt nem engedheti meg magának, így leleményességünkre hagyatkozva tovább is kocsikáztunk. A következő megállónál már lejjebb adtak az árból ami 20 eurót jelentett, de ezt sem vállaltuk be. Nem sokkal később találtunk egy szabadstrandként működő partszakaszt. A helyieknek durván 2 eurót fizettünk fejenként, ráadásul zuhannyal.

Láss csodát és tényleg lebegtünk! A Holt-tenger másik oldalán Izrael kopár hegyei magasodtak.

Szándékosan úgy alakítottuk a nap másik felét, hogy még napnyugta előtt érjünk a Nebo-hegyre, ahonnan – a bibliai történet szerint – Mózes befigyelt a Kánaánba és meglátta az ígéret földjét. Időben érkeztünk, ráadásul magyarokkal is találkoztunk a helyszínen. Rajtunk kívül a turista veszedelem ázsiai hordája lepte el a környéket. Ennyi emberrel amennyien ott voltak, simán megszállhatták volna a Golán fennsíkot is. Nagyon frusztráló, hogy nem tisztelve a hely szent mivoltát, össze-vissza fényképeztek és mászkáltak. Attilánál el is pattant a húr és folyékony angolsággal rájuk szólt: “Ez itt nem a Disneyland, hanem egy szent föld. Tessék ilyen módon viselkedni.” Legalább a fenséges panoráma überelte a fényképkattogtató bandát.

Vissza a jordán főváros felé szerencsénkre sikerült benzinkutat találnunk, mert már a Nebo-hegyre is spórolós módban gurultunk fel. Mi is a legjobb benzinkutat fogtuk ki. Madaba, egy Ammán melletti nagyobb város. A város közepére épített benzinkút teljes üzemmódban dübörgött. Mindenki dudált egymásra és igyekezett bevágni a másik elé. Itt tényleg az ún. “erősebb kutya baszik” effektus játszódott le.

A madabai zűrzavar után, az ammáni éjszakai közlekedési dömping következett. Peti már úgy dudált, mint a helyi. Utolsó esténket a belvárosi nyüzsgésben töltöttük. Jót ettünk, teáztunk, betankoltunk pár helyi szuvenírrel.

Utolsó napunkat a város citadelláján zártuk. Fáradtan, de élményekkel megpakolva csekkoltunk be a reptéren, ahol az ellenőrzésnél kiderült, Keszegh Peti pajtásunk privatizált magának egy jó nagy adag sótömböt a Holt-tenger partjáról. A biztonságiak hosszasabb huzavona és táskakiforgatás után tovább engedték, mert olyan barnára sült a feje a Holt – tenger partján, hogy azt hitték közéjük való, de felelőtlen cselekedete – mondjuk Izraelben – kellemetlen helyzetbe sodort volna minket.

Első Közel-Keleti expedíciónkat sikeresen abszolváltuk, alapot adva ezzel, hogy a jövőben visszatérjünk ebbe a nyugtalan régióba.

Borka Zoltán
Keszeg Péter, Kádek Péter

Címkék: ammán, arabok, heraklész, holt, jerash, Jordánia, kánaán, közlekedés, krisztus, madaba, mózes, nebo, ókor, özel-kelet, tenger, turistaáradat