Felhős égbolt, meleg és egy mosolygós balinéz sofőr várt minket a reptéren. A szállásunk egy kisebb, kedves hotel volt pár méterre a tengertől, a híres turistaközpontban, Nusa Duán. A hajlongva köszönő, szinte zavarbaejtően kedves és alázatos balinéz személyzetet azért meg kellett szokni, de felhőtlen jókedvük máris mosolyt csalt az arcunkra. Azt hiszem itt ért minket igazán utol a 6 óra időeltolódás és nagyon kevés alvás után jóformán 1 órás kómába estünk.

Az első napunk pihenéssel telt a tengerparton. Érdekes módon itt nem tolonganak a turisták, nyugodt, csöndes, gyönyörű, pihenésre a legideálisabb. Erőt gyűjtöttünk a ránk váró kirándulásokra, túrákra.
Mindjárt meg is álltam egy helyi árusnál, hogy megnézzem a portékáját. Tetszettek is a karkötők, így eldöntöttem veszek néhányat. Már idehaza azt olvastam, hogy alkudni kötelező. Így is cselekedtem, aztán kicsit rosszul is éreztem magam a végén. Az indonéz rúpia ugyanis nem egy egyszerű pénz nekünk eurós európaiaknak, 1 EUR = 16 200 rúpia. Na már most ehhez nem olyan könnyű hozzászokni, így amikor a kedves árus azt mondta a 4 karkötőre hogy 100 000 rúpia (cca 6 EUR), simán csak alkudni kezdtem, 30 000 rúpiával kezdve. Végül, higgyétek el nem sok győzködés után, 35 000-ért hoztam el a 4 karkötőt. Visszatérve a nyugágyhoz kezdtem csak el osztani-szorozni, hogy az durván 2 EUR. Annak ellenére, hogy nagyon könnyen belement az alkuba, azért furcsán éreztem magam, bevallom.

Este – ahogy a nyaralásunk minden estéjén – kimentünk az ún. Bali Collection-be. Ez egy nagy areál tele kisebb-nagyobb boltokkal, éttermekkel, masszázs szalonokkal. Az estéinket leginkább itt töltöttük. Nekem nagyon ízlett a balinéz konyha, minden nap más éttermet, más féle ételt választottunk, beszereztük a szuvenírokat, megleptük magunkat egy-egy masszázzsal.

De milyen programokkal is telt el az az egy hét ezen a meseszép szigeten? Lássuk!
Az első napi relax után, nyakunkba is vettük Balit, ill. annak egy részét. Privát túrára indultunk kedvenc balinéz sofőrünk, Noman jött értünk reggel, útközben pedig felvettük a vezetőnket, Lillát. Lilla már 5 éve él kint a szigeten, magyarországi származású, az egész út folyamán rengeteget mesélt a helyi kultúráról, szokásokról, saját tapasztalatokról.
Első megállónk Ubud városában lévő jellegzetes kézműves műhelyek – batikolás, ezüst-művesség – megtekintése volt. A különböző sálak, kendők, ruhák ill. ezüst ékszerek kézzel készítése nagyon érdekes volt. Sok dolgot a „ha nem látom el sem hiszem“ kategóriába sorolnék, leginkább az ezüst ékszerek készítésénél.

Mivel a nap ott is csak 24 óra és sok volt a látnivaló, nem tudtunk túl sokat időzni ezekben a műhelyekben. Indultunk is tovább az Ubud szívében fekvő „Monkey Forest“-be, mely híven szimbolizálja a balinéz hinduknak a természettel való békés együttélését. A több szent templomnak is helyet adó buja dzsungelben kiépített sétaúton bejárhattuk a helyi makákók teritóriumát. Megfigyelhettük a majmok hétköznapi életét ebben az elvarázsolt erdőben. Itt lehetőség van a majmokat megetetni, de ajánlott csak a vezetők felügyeletével, a majmok ugyanis eléggé kíváncsi és szemtelen lények, gyorsan elemelik pl. a napszemüveget, vagy ha nyitva felejtjük a táskánkat, abból is bármit kipakolnak.

Ha Bali, akkor rizstermesztés, rizsteraszok. Legalábbis nekem ez van az első dolgok között, ami eszembe jut a szigetről. A majomerdőből mi is célba vettük a híres tegallalang-i rizsteraszokat, ahol olyan érzésem volt, mintha életre kelt volna egy képeslap, melynek én is a része vagyok. A turisták miatt már itt is próbálnak plusz szolgáltatásokat nyújtani, így volt lehetőségem hatalmas pálmafákra erősített hintán a rizsteraszok felett hintázni. Az élmény leírhatatlan, még most is beleborzongok ha visszagondolok, természetesen jó értelemben.

Következő állomásunk Kintamani falu szélén lévő kilátó, ahonnan csodás látkép tárul elénk Bali egyik legszebb, s mind a mai napig aktív vulkánjának, a Baturnak az égre meredő kúpjára s annak krátertavára. Jó idő esetén látható a nemrégiben kitört Agung vulkán is.
A kilátónál remek lehetőség van egy ebéd elfogyasztására, az itteni étterem svédasztalos formában működik, így több mindent is meg lehet kóstolni, az ár pedig meglepően olcsó.

Egy kicsit lejjebb ereszkedve a kilátótól, megérkezünk egy a hegyoldalban lévő kávé ültetvényhez és fűszerkerthez. Itt megismerkedhettünk a Balin található növényekkel – fűszerekkel, mint például a szegfűszeggel, vaníliával, kávéval, kakaóval, csilipaprikával. Megnéztük, hogyan pörkölik helyben, hagyományos módszerekkel a Bali kávét, ill. kóstolót kaptunk a régió italaiból: a helyi kakaóbabból készült forrócsokiból, ginszenges kávéból, gyömbérteából, citromfű teából. A legnagyobb ínyencség viszont a híres Kopi Luwak, azaz cibetkávé volt. Mivel ezt a világon csak Indonéziában termelik – nagyon kevés mennyiségben – nehezen beszerezhető és nagyon drága. Itt potom árért meg tudtuk kóstolni, viszont csészényi adagja pl. New Yorkban 100 dollár. Tudván, hogy magát a kávébabot előbb megeszi majd megemészti a cibetmacska, kicsit furcsa szájízzel kóstoltunk bele, de be kell vallanom meglepően ízletesnek találtuk.

A sok kóstoló és fűszerek megcsodálása után utunk a 962-ben alapított és 60-as években újjáépített szent forrás és szakrális fürdőhely felé, a Tirta Empul felé folytatódott. A balinézek szerint ez a hely varázserejű. Volt egyfajta különös hangulata. Nyugalom, hit áradt az egész helyből. Az itt végzett rituálékat a balinéz hinduk hatalmas komolysággal veszik. Belépés előtt mindenkinek fel kell vennie az ún. sarong-ot (balinéz kendő), enélkül tilos a belépés.
A forrás mellett elkülönítve található egy „medence“ melynek egyik oldalán különböző szobor fejek találhatók. Ezeken keresztül folyik a víz a forrásból a „medencébe“. A rituálé imádsággal kezdődik, ezután bemennek a medencébe és a szobrokból folyó víz alá hajtva a fejüket megtisztulnak. Minden szobor mást-mást szimbolizál. Bepillantani ebbe a rituáléba olyasvalami volt, amit még órákon át tudtam volna nézni, annak ellenére, hogy igazság szerint semmi különleges dolog nem történt, mégis maga a hely, a rituálé hordozott valamit magában, amiről többet akartam tudni.

Közben ránkesteledett és a túránk is véget ért. Útközben még kérdezgettük a kísérőnket, Lillát, néhány dologról ami szembetűnt. Például az út szélén sokszor látni kőszobrokat, oltárokat, fatörzseket fekete-fehér kockás kendőbe „öltöztetve“. Mint mindennek, ennek is jelentése van. A jó és a rossz, a fekete és a fehér, a sötétség és a világos közötti egyensúlyt szimbolizálja, miszerint ezek a dolgok kiegészítik egymást és a világ nincs ezen ellentétek nélkül, a lényeg pedig az egyensúly köztük. Az ilyen kendőbe öltöztetett fák, oltárok szent helyeknek minősülnek a balinéz hindu vallás szerint és ezeken a helyeken a világ teljes egyensúlyban van. Vallási szokás ezen szent helyek elé reggel, délben és este adományt helyezni, mellyel a földi halandók az isteneknek kedveskednek, hogy vigyázzanak rájuk. Ezek általában bambusz levélből készült kis dobozba helyezett virágok, étel, füstölő, aprópénz. Úgy tartják, hogy mikor a füstölő elég, az adományt átvették az istenek, ekkor lehet összeszedni és eldobni őket. Sokszor láthatunk hasonló adományokat például autókba helyezve is, védelem céljából.

Másnap reggel újabb túrára indultunk, de persze csak a bőséges reggeli után. Néhány szösszenet a reggeliről. Teljesen más, és számomra nehezen szokható volt a reggeli svédasztal. Megtaláltuk rajta a klasszikus rántotta, bacon, virsli, szalámi kombót is, viszont sokkal nagyobb választék volt főtt, nálunk inkább ebédnek nevezett ételekből. Több fajta leves, húsok, köretek. A balinézek fő étkezése a reggeli, ők leginkább ekkora főznek meleg ételt, esznek levest, főfogást, az ebéd pedig csak kisebb harapnivaló, majd a vacsora újabb hangsúlyt kap. Bármennyire is ínycsiklandozóan néztek ki a finomabbnál finomabb ételkombinációk, nem tudtam rávenni magam, hogy reggelire ilyesmit nyomjak le a torkomon. Viszont mindezt bepótoltam a vacsoráinknál.

Nade vissza a következő túrára! Utunk egy elefánt parkba vezetett, szó szerint a dzsungel közepére, ahol először egy másfél órás rafting várt ránk a Melangit folyón. Csónakázás a dzsungelben, vízesésekkel, trópusi madarakkal, szabadon élő majmokkal és kis adrenalinnal megfűszerezve a folyó vadabb vizein. Az élmény hatalmas volt, és felejthetetlen. Azt a környezetet és természetet tényleg csak így lehetett igazán megismerni, az égig érő hatalmas fák, bambuszok mellett, a vízen lavírozva. A rafting után tovább is sétáltunk a dzsungel kissé turistássá varázsolt „parkjába“, ahol új barátunk, Lora, már várt minket, hogy körbevezessen. Lora – a vezető elmondása szerint – egy kisebb, fiatal elefánt – szerintem így is hatalmas volt! Szeméből mérhetetlen barátság és kedvesség sugárzott, mintha csak meg akart volna szólalni. Miután elbúcsúztunk új barátunktól az elefánttól, utunk a hotelra vezetett vissza, és a nap hátralevő részét a tengerparton töltöttük.

A negyedik napot teljesen a pihenésnek áldoztuk, tengerpartoztunk, sétáltunk, gyönyörködtünk a csodaszép tájban. Megfigyeltük, ahogy a tenger újra – ahogy addig minden nap – délután fél 4 körül elkezd visszahúzódni és szinte eltűnik az előttünk lévő öböl, majd reggelre mindig visszatér.

Aznap este próbáltunk korábban lefeküdni, mert hajnali 1-kor már jött is értünk a sofőr, hogy elvigyen a Batur vulkán lábához, ahonnét meg is indult a hegymászás, hogy a napkeltét már a vulkán tetejéről csodálhassuk. Ez az a túra, ami utólag hatalmas élmény, ott megélni viszont kicsit más fílinget adott. A fizikai megerőltetést nem ígénylő, könnyű két órás sétaként eladott kaland, szinte majdhogynem harc volt az életért. Nem elégséges villanylámpa, sötét, hideg, csúszós hamu, lávakövek és egy komplett hegy, ami arra várt, hogy megmásszuk. Nem volt más lehetőség, nem lehetett megfordulni, nincs ott kijelölt ösvény, út, amin a turista visszatalál a táborba és nincs ki visszakísérje, ha netán feladja a mászást. A lelkünket kiköpve értünk fel a vulkán tetejére, hajszál híja volt, hogy nem késtük le a napfelkeltét. Süvítő szél, borzasztó hideg és gyönyörű látvány, minde mellé kis idegesség, hogy megyünk innen le. A lefelé rosszabb volt, mert akkor láttuk csak meg a szakadékokat, melyek mellett valahogy fel is mentünk. Csuszlogtunk, egyensúlyoztunk és bevallom kicsit féltünk. Egy egy pillanatra, mikor megálltunk a gőzölgő réseknél, melyekből érezhetően jött a meleg levegő, elfelejtettük, hogy az út nagy része még hátra van. De ezt is megcsináltuk és így utólag nem bánom, hiszen mégiscsak egy aktív vulkán legtetejéről néztem a napfelkeltét egy csodaszép szigeten, a világ másik felén.

A nap további részét kipurcanva a tenger mellett töltöttük. Arra napra, az indonézek augusztus 17-én ünnepelték függetlenségük napját, de már előtte pár nappal is hallható egy-egy kisebb ünneplés, rákészülődés. Így történt, hogy aznap este a tengerparton ülve tudtunk megnézni a tüzijátékot és az azt kísérő hatalmas partyt a szomszéd szálloda kertjében.

Utolsó előtti napunkon terveztünk még bemenni Ubud városába, itt található ugyanis az „Eat, pray, love“ című könyvben / filmben szereplő öreg füves ember, Ketut Liyer háza. Sajnos az idős gyógyító néhány éve elhunyt, de mivel a kedvenc filmemről van szó tervben volt a latogatás, végül azonban megadtuk magunkat a gyönyörű tengernek és ott lustálkodtunk. Tudni kell, Balin a közlekedés eléggé kaotikus. Rengeteg autó, még több robogó járja azt a néhány főutat, ami ennek a frekventáltságnak a felét sem bírná el normális körülmények között. Napközben egy 30 km-es távolság megtétele hosszú órákba telhet, és úgy döntöttünk, hogy utolsó napunkat nem szeretnénk dugóban, autóban ülve tölteni.

Az utolsó reggelünk már csak a csomagolással telt, és célba is vettük a repteret, hogy elinduljunk kalandunk utolsó megállója, Singapore felé.

Juhász Orsolya

Címkék: bali, cibetkávé, dzsungel, egyensúly, függetlenség napja, Indonézia, kopi luwak, lávakráter, majmok, misztikus, naplemente, rituálé, rizsterasz, rúpia, távol-kelet, ubut, vallás, vulkán