Nos az úgy kezdődött, hogy rám írt egy régi ismerősöm, mondván van-e kedvem vele menni még karácsony előtt Marokkóba. Nem gondolkodtam sokat, azonnal igent mondtam neki. Egy héttel indulás előtt meglepődve jutott eszembe, hogy végül a marokkói utunk telibe a karácsonyi időszakot fogja felölelni, így az ünnepeket nem otthon a hóban, hanem a homokos tengerparton fogom tölteni.

Nyitráról Liptószentmiklósra kocsival mentem az egyik utitársammal, akit abban a pillanatban ismertem meg, ahogy beültem hozzá. Míg ő még ment haza pakolni, én addig a harmadik utitársamhoz mentem. Így mentünk együtt tovább Krakkóba másnap reggel. Volt négy órányi holt időnk a gép indulásáig. Legalább megnéztük az ébredező várost. Repülőnk a katowicei reptérről szállt fel, majd öt óra múlva már a 22 fokos agadiri levegő fogadott minket. A hosszú sorban állás után megkaptuk az első afrikai pecsétünket az útlevelünkbe, amit legalább fél órán át csodáltunk. A reptérről eltaxiztunk a szállodába, ahol kipihentük az út fáradalmait. Reggeli után pedig fogtuk a hátizsákunkat és nekivágtunk a városnak. Annyit még meg kell jegyeznem, hogy a marokkóiak nagyon édesszájúak. Lekváros kalács csokis kaláccsal a reggelijük, finom helyi teával, mely díszes ezüst kancsóban volt felszolgálva.

Agadir legnagyobb látványossága a tengerpart mellett a piac, ami egész Afrika legnagyobbja. Délután lassan elérkezettnek láttuk az idejét annak, hogy taxit fogjunk és elutazzunk a következő uticélunkhoz, ami Essaouira volt. Hármunk közül én voltam a kinevezett szóvivő, mivel másik ket utitársam elrettentő példázatok sorozatát kapta útravalóul szüleiktől, olyan példákkal, hogy elrabolnak a terroristák és stb. Első körben az állomásra kellett kijutni taxival, ahonnan újabb taxival folytattuk utunkat. Amikor kiszálltunk a kocsiból mind a jelenlévő háromszáz szempár ránk szegeződött. A pillanat ahogy kiszálltunk a rozoga taxiból örökre beleégett az emlékezetembe. Úgy kell elképzelni a szituációt, hogy három piszkos szőke huszonéves csaj kiszáll egy kiskocsiból. A piac mellett található emberekkel teli téren mindenki lefagyott. Decemberben ritkán látnak három közép-európai csajt kiszállni egy taxiból. Az összes tekintet ránk szegeződött. Hogy feloldjam a megfagyott levegőt egy intéssel elkiáltottam magam, hogy Essaouira? Erre az egyik taxis egyből hozzánk rohant és már vitte is a táskákat, amiket begyömöszölt a kofferba, a tojások és a piaci áru közé. Közben hajtogatta, hogy 80 dirham, vagyis 8 euró. Azt kell tudni, hogy az említett város több mint 300 km-re fekszik Agadirtól. Igen jól olvastad, 8 eurót kért az útér. Boldogak voltunk. Ennyi pénzért nálunk legfeljebb 15 km-re visz el a taxis. Már be akartam ülni a hátsó ülésre amikor észrevettem, hogy egy rózsaszín kendőbe burkolózott nő ül az ablaknál. Mondom akkor biztos előre ülök, mivel a többiek nem mertek a sofőr mellé ülni. Beszálltak hátra a többiek, erre én mire feleszméltem már elől ültek hárman. Erre a taxis mondja, hogy üljek be hátra. Így heten voltunk egy kocsiban. Addig a napig nem gondoltam volna, hogy egy régi típusú mercibe befér hét felnőtt utas. Nem igazán volt kényelmes, de addig a napig még életemben nem röhögtem három órát egyfolytában. Minden fél órában cserélődtünk, dőlöngéltünk előre és hátra. Az óceán menti útról láttunk egy szörfös helyet, és azon ábrándoztunk, hogy oda kellene menni. Később sikerült is pontosan azon a helyen kikötni.

Körülbelül félúton megszólítottam az ismeretlen rózsaszín kendős nőt. Kiderült, hogy csak franciául beszél és Fatimának hívják. Nagyon kedves volt és mosolygós. Közben intenzív szerpentineken nyomultunk. Akkor már sírtunk a nevetéstől. A pár órás nyomorgás után sikerült a végcélhoz érkezni. Jó érzés volt kiszállni a taxiból, mivel belezsibbadtunk az útba.

Megérkeztünk a szállásra. Itt két éjszakát töltöttünk. Lepakoltunk és megindultunk a part felé. Ott persze nem hianyozhattak a tevegelő helyiek. Az egyikükkel le is álltam beszélni, míg a többiek elsunnyogtak onnan. Én voltam a dumagép. Láttam hogy várnak rám. Én csak intettem nekik, hogy gyertek, megyünk tevegelni, fejenként 150 dirhamot fizerrunk. Hihetetlen élmény volt. Kaptunk választási lehetőséget, hogy egy vagy két órát vállalunk be. Szerencsére az első lehetőséget választottuk, mivel két óra után szerintem egyikünk sem tudott volna úgy sétálni mint egy normális ember. Persze ezalatt az egy óra alatt készült nagyjából ezer selfie és videó, amiből persze ötszáz használhatatlan volt, de valamiért kényszert érez az ember arra, hogy csinálja. Annyira szép élmény volt a naplementében a homokos óceán parton. Filmben éreztem magam, és arra gondoltam, hogy hogyan képesek a helyiek napokat tevén utazni. Le a kalappal előttük. Volt velünk egy vezető, aki nagyon rendes volt. Elkérte mindenki fényképezőjét, hogy lekapjon minket közösen. Az esemény után ültünk a parton és csak néztük ahogy lesüllyed a nap az óceán mögé.

Ezek után továbbálltunk és egy étteremben találtuk magunkat, ahol igazi marokkói ínyencségeket ettünk. A kaják nagyon fűszeresek és ízletesek voltak. Annyira, mint maga az ország. A vacsi után még sétáltunk a parton, késő este pedig az addig elkészült fotókat dolgoztam fel és küldtem át a többieknek. Reggel arra keltünk, hogy esik az eső. Lementünk reggelizni és abban bíztunk, hogy mire elindulunk eláll. Így is volt, de öt perc séta után ismét jött az égi áldás. Tulajdonképpen jol is esett, mivel vízálló cuccokkal szerelkeztünk fel. Elindultunk a városi piac felé, ahol kuckók labirintusába csöppentünk. Folyosóról folyosóra minden méteren volt egy mesterember, aki saját kezűleg készített mindent a vásárlók számára. Én véletlenül betévedtem egy zene üzletbe. A többieknek feltűnt, hogy valahol megint lemaradtam. Körülbelül két perc pánikolás után megtaláltak, ahol éppen az összes hangszert vegigprobáltam és szórakoztam a tulajjal. Az öreg egyből levágta, hogy velem vannak és a kezükbe nyomott szintén valamilyen hangszert. Fél órát voltunk ott és ez nagyon feloldotta a feszültséget. Mosollyal az arcunkon sétáltunk ki az ajtón. Én vettem még egy tevebőrös porcelán dobot. Egy kis alkudozással hozzá kaptam még egy hangszert is ami magában csörömpölő éles hangot ad ki, de több hangszerrel társítva megfűszerezi az élő zenét egy kis marokkói hangulattal. A legfontosabb kérdés ami a többieket foglalkoztatta az volt, hogy hova fogom tenni a dobot. “Majd meglátjuk.” – feleltem. Sétáltunk tovább, figyelve a rengeteg helyi árust és nyitott boltjaikat. Elég sokan leszolitottak minket, én pedig nem voltam szégyenlős. Sok embertől kaptam valamilyen helyi infót. Pont ezért érdekes és gazdagító érzés nyitottnak lenni a többi ember felé. Csak beszélgetni őszintén, akár csak köszönni is. Fő célunk a hűtőmágnes szerzés volt, de annyi volt mindenhol belőle, hogy nem tudtunk könnyen választani. Ez egy külön küldetésnek minősült.

Az épületek nagyon szépek – sötétkék színű ablakok, ajtók, mozaikok. A falak olyanok mint a festmények. Szeretnek játszani a színekkel, persze vannak szegényebb elhanyagolt részek is. Egy fél napot elszórakoztunk ebben a labirintusban. Végül kilyukadtunk a kikötőben. Rengeteg sirály keringett a levegőben, miközben erős halszag csapta meg az orrunkat. Hatalmas halászhajók, sötétkék színű csónakok voltak kikötve az öbölben. Akkorra már elég erősen fújt a szél a parton. Onnan elindultunk keresni egy éttermet, majd a szállásunkra sétáltunk.

Következő nap reggel korán keltem es elkezdtem azon matekozni, hogyan fogom én bepakolni a vásárolt dobomat úgy, hogy minden elférjen. Induláskor kérdezték hol a dob és nem hitték el, hogy a táskában. Busszal indultunk tovább Marakes felé. Útközben láttunk argándiót evő fáramászó kecskéket. Ez nem akármilyen látvány volt, hiszen mi otthon nem látunk minden nap fáramászó kecskéket.

Hosszú volt az út, a táj kopár és poros. A homok borította távolban a hegyek látványa húzódott, az út csak egyenesen előre vezetett keresztül mindenen. Hatalmas pálmafák jelezték, hogy megérkeztünk Marrakeshbe. Szallásunk meglepően kényelmes és szép volt, egy kis kastély a rengetegben. A tulaj egy fiatal pár, akik nagyon segítőkészek és kedvesek. Sokat meséltek a helyi szokásokról, hasznos tanácsokat adtak mire figyeljünk, hol együnk, hiszen nem minden étel egészséges az utcán lévő piacokról. Előfordulhat, hogy csapvízzel keverik az ételt. A helyi víz nem iható, erre nagyon kell figyelni.

Bolyongani ebben a nagyvárosban igen fárasztó volt. Minden irányba kell figyelni a forgalomra. Hol egy lovaskocsi jelenik meg, hol egy motoros, biciklis, busz, traktor. Minden varosnak van egy alap színe. A taxik Agadirban narancssárgák, Essaouiraban világoskékek, Marrakeshben pedig fehérek. Két napig kószáltunk fel s alá. Minden sarkon találtunk valami újat. Városi körútra fizettünk be, ami érvenyes volt két napig, így eljuthattunk bárhová. Ezt kihasználva sok mindent láttunk, amiről külön regényt tudnék írni.

A hatodik nap reggelén visszaindultunk Agadirba, ahol az utolsó éjszakát töltöttük. Szállásunk ugyanott volt ahol az első éjszaka. A recepciós nagyon kedves volt, ráadásul egy tetőtéri szobát kaptunk, aminek az erkélyéről éppen elcsíptük a gyönyörű naplementét. Másnap reggel elindultunk szörfözni, kisebb nagyobb sikerekkel. Hatalmas élmény volt. Sosem gondoltam, hogy annyira megerőltető megállni a szörfdeszkán. Ezek után taxit hívtunk és elindultunk a reptérre. Hajszál híján, de elértük a gépet.

Ha egy mondatban kellene leírni ezt az országot, talán így fogalmaznék: Előítéletekkel vagy anélkül ez az ország nagyon sokoldalú, az emberek barátságosak, igazi mély tekintettel, különböző történetekkel és hatalmas kultúrával.

Ugye, hogy nem is rossz egy ilyen spontán kiruccanás?

Maga Rita

Címkék: afrika, agadir, essaouira, fatima, fűszerek, kecskék, Marokkó, marrakesh, naplemente, sivatag, színek, taxi, tevegelés