A reggel ismét napos volt, a munkások meg továbbra is zajosak. Bár a falat már lebontották, erre a napra a törmelékek összelapátolása maradt. Miután mi is magunkba lapátoltuk a reggeli kaja mennyiséget, autóba pattanva egy nagyon különleges helyszín felé gurultunk. Miután átverekedtük magunkat a tiranai forgalmon, épségben érkeztünk meg az albán főváros alatt szétágazó bunkerrendszer bejáratához.

Ki építette? Mire szolgált régen ez a hatalmas földalatti monstrum? Tudniillik, a kommunista időkben minden országra kijutott egy paranoiás elvtárs. Az oroszoknak ott volt Sztálin, a magyaroknak Rákosi, vagy a románoknak Ceaușescu. Az albánok sem maradtak ki a sorból. Enver Hoxha személyében egy olyan diktátort kaptak, mely teljes sötétségbe tasztította Albániát. Minden téren izolálta országát Európától, se ki, se be az országba. Ráadásul folyamatosan azon rettegett, hogy országát egy atomháború fogja súlytani, így az országot teleszórta betonbunkerekkel, melyek megvédték volna a lakosságot, egy esetleges támadástól. A bunkerekből közel kétszáz ezer készült el. Ezekből mi is láttunk jópárat, szétszórva az országban. A bunkerrendszert saját magának és a szűk pártelit tagjainak építette, hogy ott vészeljék át a csapást, ami persze nem következett be. A vastag betonfalak mögött egy teljesen más világ tárult elénk. Nagyon jól be volt mutatva az egész tárlat, videókkal, képekkel megspékelve. Egy kész labirintus volt az egész, ráadásul sok része még továbbra is zárva volt a nyilvánosság előtt. Volt ott minden, az iskolától kezdve az orvosi rendelőig, sőt még színház is be volt rendezve. Igazi időutazás volt a javából! Aki Tiranában jár és szereti a történelmet, annak “must see”!

Jól bekeztük a napot. A bunkerakciónk után a Dajti Nemzeti Park volt a listánkon. Kihasználtuk, hogy felvonókabin segítségével időt tudjunk spórolni, hiszen autóval felmenni a helyszínig eléggé időigényes lett volna. Mikor megérkeztünk eléggé szeles idő fogadott minket, de a látvány kárpótolt – nyugalom, semmi zaj és egész Tirana alattunk. Jól beláttuk az egész várost. A park területén volt egy nagyon érdekes bár, melynek az volt az érdekessége, hogy forgott saját tengelye körül. Ott persze elfogyasztottuk a napi kávé adagunkat.

A felvonókabinnal vissza a kocsikhoz és mentünk is tovább a következő helyszínre. A Petrela várrom úgy húsz kilométerre magasodott Tirana felett. Meg is beszéltük, hogy akkor ott legalább jól megkajálunk. Felmásztunk a várba, a kilátás mint mindig, gyönyörű volt. Ami a várból megmaradt, az mondhatni egy éteremmé volt átalakítva. Nem is nézett ki rosszul, olyan autentikusan volt berendezve. Csak egy gond volt, az pedig a pincér. Azt már megszoktuk, hogy minden albánul volt kiírva, de hozzá egy bunkó pincért is kapjunk, na ez nálam már túl sok volt. Finoman szólva át akart minket verni. Gondolta, hogy bejöttek a fiatal turisták, aztán jól lehúzza őket. A bökkenő az ő esetében az volt, hogy Anessa résen volt és kezelni tudta a helyzetet. Az én agyvizem már addigra annyira fortyogott, hogy inkább felálltam és kijöttem az étteremből. Kiültem az egyik padra, amelyről jól belehetett látni a térséget és ott szellőztettem ki magamat. Inkább koplaltam, minthogy ezeknél költsem a pénzem. A többiek kajához jutottak, de hallottam mikor jöttek ki, hogy Peti finom magyar káromkodással köszönt el a pincértől.

Mentünk vissza a szállásra egy kicsit megpihenni, mert este várt minket az éjszakai élet. Míg a többiek nyomták a sziesztát, én addig elmentem egy jót enni. Akkora adagot hozott nekem ki a pincér – na ő egy fasza csávó volt – hogy vége felé sírva, de magamba tuszkoltam az utolsó falatot is. Egy nagy csevap tál, hagymával megpakolva, hozzá joghurtos-hagymás mártás és friss kenyér, leöblítve mindez egy finom fehér borral. A pincérrel lepacsiztam és megköszöntem a kiszolgálást. Így kell ezt csinálni!

A hotel nem volt olyan messze, így időben visszaértem és én is elkészülődtem az estére. Anessa szólt az albán barátainak, hogy jöjjenek ők is szórakozni, így egy nagy társaság jött össze. Diszkó, koktél, vizipipa, szesz, helyes albán szépségek, marha jó zene, szuper hangulat – ez mind egy helyen. Rég voltam egy ilyen jó diszkóban. A DJ-s srác nagyon jól keverte a számokat, nem szégyellte kombinálni a 70-es, 80-as évek slágereit napjaink zenéivel. Mikor benyomta az egyik híres maffia-film klasszikusának, a Sebhelyesarcú (Scarface) c. filmnek a zenéjét – Push it to the limit – na akkor jött el a csúcspont. Erre még Tony Montana is egy “big like-ot” nyomott volna. Annyira jól éreztük magunkat, hogy ez a számlán is megmutatkozott.

Jól jött az óraátállítás, hogy egy órát többet tudtunk aludni. Fáradtan dőltünk be az ágyba. Ránk is fért az alvás, mert a következő nap is sok mindent tartogatott számunkra.

Borka Zoltán
Kádek Péter, Kázmér Miklós, Marika Fördös

Címkék: albán-trip, Albánia, atomhábrú, balkán, bunker, dajti, diszkó, hoxha, petrela, pincér, tirana, vizipipa