Kulturológus berkekben van olyan kifejezés, hogy “kultúrális sokk”. Na öcsém, Szkopjében ezt telibe kapod. Az építészetéről és annak identitásáról meg nem is beszélek. Nyilván több dolog közbejátszott, hogy a város most úgy néz ki, ahogy napjainkban kinéz. A ma félmilliós fővárost 1963-ban szinte teljesen romba döntötte egy pusztító földrengés, a foghíjtelkekre pedig elsősorban brutalista és szocreál épületeket emeltek nagynevű jugoszláv építészek. A szállodánk is ezek közé volt beékelve. Előttünk a Bolgár Nagykövetség ótvar ronda épülete állt. Egyszóval egy érdekes időutazás előtt álltunk.

A finom svédasztalos reggelink után “térkép a kézbe” – ami nálunk a telefon és pár GPS koordinátát takar – és indult a portya. Templomnézés, majd a város erődítményének megmászása következett. Ott egy jó órát elvoltunk. A várost teljesen beláttuk, az időjárás most is kedvünkben járt. Ilyenkor jöttek a szokásos képek készítése. Miután itt végeztünk, lesétáltunk a város török bazárjához. Lóvé persze, hogy nem volt nálunk. Muszáj volt váltanunk, de nem igen találtunk pénzváltót, se egy bankautomatát. Erre Peti bemondja nekem: “Hallod, kérdezz meg már valakit!” Erre egy hang megszólal: “Igen, tessék! Kérdezzetek?” Hátranéztünk és egy idős házaspár állt előttünk. Néztünk, mint a moziban, mert teljesen helyieknek néztek ki.

Akkor most interkultúrális perceink következnek: Miközben elkezdtünk magyarul beszélgetni, a néniről kiderült, hogy görög származású, mivel szülei Görögországban születtek. A bökkenő az volt, hogy a görögöknél a második világháború után, polgárháború robbant ki. A volt szocialista országok – köztük az akkori Magyar Népköztársaság – lehetővé tették, hogy menekülteket tudjanak fogadni. Így született meg Magyarországon Beloiannisz települése. Főleg görög és macedón családokat telepítettek oda. A néni is ott nevelkedett, de ő már magyarnak vallotta magát. A férjével – aki egyébként meg macedón – Magyarországon ismerkedett meg, majd a múlt század 70-es éveiben kerültek Szkopjéba, ahol azóta is élnek. A néni továbbra is gyakran jár vissza Magyarországra, hiszen rokonai ott maradtak, nyilván elmagyarosodva, de a görög-macedón tradíciókat továbbra is tartva. Érdekesség, hogy a macedón indulásunk előtt egy nappal, pont Beloiannisz településén volt szervezve egy görög-macedón nemzetiségi séta, a Experience Balkan jóvoltából.

Ez egy élő példája, hogy miért is szeretek utazni – identitások, személyes történetek megismerése, élő történelem. Ez egy olyan mozzanat volt a szkopjei látogatásunknak, melyre kedves emlékként őrzök meg. Sikerült pénzt váltani is, gazdagok voltunk, mint egy török pasa. Ki is rendeltük a finom macchiatot és hozzá nekem egy trilecet. Az ám a mennyei sütemény! Egy tradicionális albán süteményről beszélek, mely egy lágy, tejes, frissítő édesség. Én amilyen sütiimádó vagyok, egész nap azt ettem volna.

Elégedetten sétáltunk a Vardar folyó partjához. Ott Szkopje egyik nevezetessége, az úgynevezett Kőhíd fogadott minket. A Kőhíd a Szkopje belvárosában lévő Macedónia teret és a Bazárt köti össze. Mellette a Művészetek hídja, amin nem spóroltak, a 89 méteres hídon összesen 29 szobrot helyeztek el macedón művészekről és zenészekről. Életemben nem láttam annyi szobrot egy helyen. Lassan giccsparádéba ment át az egész. Nekem már gyanúsan sok volt, mintha ezzel valamit bizonyítani szerettek volna – gondolok itt a történelmi megitélésükre, identitásukra és nyelvükre. Egy óriási Nagy Sándor szobor, a folyó másik oldalán pedig félszemű faterja Philipposz szobra magasodott. Természetesen Cyrill és Metód hittérítő barátaink is helyet kaptak. Nem akarok csúnyát mondani, de nekem olyan érzésem támadt akkor, mintha egy történelem lopás kellős közepébe csöppentünk volna. Szegényeket megértem valahol, hiszen a görögök, mint külön nemzetként nem ismerik el (nagy a vita Nagy Sándorról), a bolgárok pedig a macedón nyelvbe kötöszködnek bele, mondván, hogy a bolgár nyelv egyik dialektusa csak. Harmadik példaként pedig ott van az az Agnes Gonxha Bojaxhiu, aki ugyan valóban Szkopjéban született, viszont albán katolikusként, és később Teréz Anyaként futott be szép karriert a távoli Kalkuttában. Egyszóval vannak gondok ott is.

A belváros amúgy is épülő fázisban van. A macedónoknak úgylátszik tetszik, ha az antik stílusú épületek előtt pálmafák és Jack Sparrow karibihajója dekkol. Ezt én egy urbanisztikus katasztrófa előjelének tekintem, amit ott művelnek, bár lehet, hogy az én izlésem e tekintetben konzervatív felfogású. Várjuk ki, hogy mit hoznak ki ebből a macedón barátaink.

A város felett, a Vodno hegy tetején, egy hatalmas kereszt emelkedett, nevezetesen a Milléniumi kereszt. Mi pedig szépen, felvonókabin segítségével jutottunk fel hozzá. Közel egy órára kiszabadultunk a szkopjei nyüzsgésből – lazulás a javából.

Estére még volt erőnk kimenni a belvárosba. Az épületek szépen ki voltak világítva. Az esti trilece adagomat ismét megkaptam, így a boldogságom határtalan volt. Kajáltunk is egy jót – macedón burger, steake, hasábburgonya, szószok és sör. Elégedetten mentünk vissza a szállásunkra. Bulizni nem igazán akartunk, mivel másnap reggel már a kocsit kellett leadnunk.

A kocsi leadása is érdekesre sikerült. A cég bódéjában senki nem ült. Oda mentünk egy másikhoz, majd megkérdeztük, hogy ilyenkor mi a teendő. Erre azt mondták, hogy nyugodtan dobjuk be a kulcsot és a papírokat a pultra. Semmi átvétel, ellenőrzés és depozit visszautalás. Én ezt mondjuk hanyagságnak hívom, de szerencsére utólag nem volt ebből probléma. A repülőnk gond nélkül landolt Budapesten. Nem maradt más hátra, hogy visszatérjünk szeretett Felvidékünkre.

Borka Zoltán
Kádek Péter, Keszegh Péter, Rybár Patrik

Címkék: balkán, bazár, beloiannisz, fellegvár, kőhíd, macedón-trip, Macedónia, nagy sándor, szkopje, történelem, trilece