Nyilván mi nem úgy huppantunk be Bosznia területére, mint annó Owen Wilson az Ellenséges terület c. filmjében, nem is lőtték szét a szerbek a hátsónkat, de azért ott motoszkált a fejemben, hogy egy olyan ország területére lépünk be, ahol még durván 25 évvel ezelőtt komoly etnikai harcok dúltak a szerbek, horvátok és a muszlim bosnyákok között. Bosznia kezd észhez térni, mi pedig arra inspiráljuk a kalandvágyókat, hogy kezdjék lassan felfedezni, ezt a sokra hivatott országot.

Sok helyen megálltunk. Szerbek, bosnyákok, horvátok, mecsetek, katolikus és pravoszláv templomok egymás szomszédságában – ez mind Bosznia. Mi elsősorban a szerbek lakta vidékeket jártuk be, de elszórtan mindig befigyelt egy mecset, vagy egy katolikus templom, jelezvén azt, hogy milyen náció él az adott városban.

Miután gond nélkül átléptük a szerb-bosnyák határt a helyi “johndeerek” társaságában, utunk egy etno faluhoz vezetett – Bijeljina volt a neve. Nyugodt környezet várt ott minket, sőt még az időjárás is kegyes volt hozzánk azon a napon. Onnan Srebenik vára következett. Szép emelkedőn vezetett oda az út. A romvár és panorámája lenyűgözött. Erőt gyűjtve menni kellett tovább Gracanica városa felé. Egy rövid városnézős séta, majd jöhetett a megérdemelt kaja. Én most a čevap mellett tettem le voksomat. Az étterem annyira meglepődött, hogy egyszerre kilenc ember kérte ki az étlapot, hogy a pincér srácnak a szemközti zöldségesboltba kellett átszaladnia hozzávalókért.

Miután befejeztük a korai vacsoránkat addigra az eső is megjött. A szállásunk Doboj városában volt, ahol főleg szerbek élnek. Szakadt az eső, már vártuk, hogy a szálláson bejelentkezhessünk. Erre hirtelen megálltunk egy benzinkúton. Ádám, a balkánszakértőnk és egyben sofőrünk mondja: “Szinte gondoltam, hogy eltévedtünk.” Erre én: “Bebaszna, ha a Zoli (a túra szervezője) azt mondaná, hogy ez a szállás.” A Zoli jött, erre mosolyogva bemondja, hogy megérkeztünk. Kínunkban elkezdtünk röhögni. Végülis, még benzinkút emeletén kialakított szobákban még nem volt alkalmunk aludni. Kellemes csalódás volt utólag, a szobák és helységek komfortosak voltak, bizonyítva azt, hogy ne ítélj elsőre és külsőre. Mivel a várost nem tudtuk bejárni az eső végett, így gyorsan egy helyi kocsmát kerestünk magunknak. Miután kellően meg volt a beöntés és az össznépi haverkodás a helyiekkel, egy helyi diszkóban kötöttünk ki. Tömve volt fiatalokkal, a szerb női szépség ideálját pedig már nem kell bemutatnom. Természetesen, mint mindig, engemet ilyenkor nehéz kirobbantani az ilyen helyekről, de kellett egy kicsit aludni, mert hosszú nap következett.

A következő nap nemcsak hosszú, de esős és szeles volt. Tesanj erődjébe akartunk bejutni. Hiába kopogtunk, csengettünk, sőt hívtunk, mindenki magasról szart a fejünkre. Hát jó, mondtuk. Egy gyors reggeli és esernyő vásárlása után gurultunk tovább Vranduk felé. Ott egy gyönyörű vár várt minket. A Boszna folyó mellett haladva láttuk a folyó másik oldalán, de a várhoz való odajutásunk közel sem volt oly egyszerű. Szép kis kitérő vezetett oda. Az eső ellenére szép látvány fogadott. Sőt, hogy egy szuper képet csináljunk a várról a szemközti oldalon “bepofátlankadtunk” egy helyi család kertjébe, hogy onnan csináljunk pár fotót. Vranduk után az egykori “Vezírváros” következett. Travnik egy hangulatos hely, hatalmas várral. Egyébként itt minden városnak van majdnem vára vagy erődje. Aki szereti itt megkóstolhassa a pisztrángot. Mivel én nem vagyok halas, így maradtam a klasszikus čevapnál.

A nap végére megérkeztünk Jajcéba. Egy szuper kis hostel fogadott be minket. Miután gyorsan rendberáztuk magunkat a város szívébe sétáltunk. Mondanom sem kell, hogy itt is hömpölygő fiatalok voltak a korzón, az összes diszkó, bár pedig fullosan tele. Másnap egy kis időt fordítottunk a város bejárására, mielőtt továbbindultunk volna raftingolásunkra. Vízesés, fellegvár, hangulatos korzó – ez mind Jajce.

Délután kettőre kellett a rafting helyszínére érkezni. Az ottani kapcsolattartónk jelezte, hogy biztos jó buli lesz a Vrbas folyóján extrémkedni, mivel azon a napon egy csapat holland fiatal érkezik. “Vicces süti” nem volt náluk, helyette egy tucat fiatal holland lányt kaptunk. Bírták a strapát, főleg a mi csónakunkon, mivel Attila barátunk az ügyeletes nőcsábászunk folyamatosan tett szexista megjegyzéseket az egyik lapátoló holland csaj felé. A röhögés közben azért figyeltünk arra is, hogy be ne boruljunk a hideg vízbe. A közel három órás program után fáradtan és éhesen érkeztünk meg Banja Lukába, a boszniai szerbek központjába. Ha láttál embert szenvedélyesen enni, akkor ezt megtapasztalhattad volna velünk az egyik étteremben. Rég nem ettem olyan jóízűen, egy finom pljeskavica és egy šopska társaságában. Aki bírt az még velünk jött az esti éjszakába. Erőnkből egy rövid kocsmázásra futotta, hogy aztán ágynak dőljünk.

Banja Lukát a következő napon vettük jobban szemügyre, míg az eső ismét le nem csapott. A várost elhagyva a horvát határ felé vettük az irányzékot. A háború nyomai az északi vidékeken még láthatóak voltak. Szétlőtt házak, elhagyott települések, sőt nagyon sok hely még mindig el van aknásítva. Táblák figyelmeztetik az arra járót, ha “danger zone” van előtte.

Bosznia egy brutálisan fasza hely, ráadásul a hercegovinai része még hátramaradt, olyan klasszikusokkal, mint a Hans Zimmert is megihletett Sarajevo, a csodás Mostar és Počitelj vagy a festői Trebinje. Ezek még maradnak a bakancslistán, de csak egyenlőre.

Borka Zoltán
Borka Zoltán és Zsótér Dániel Indi

Címkék: balkán, banja luka, Bosznia-Hercegovina, čevap, doboj, travnik, vranduk, vrbas